2. fejezet: Hisz szívem megszűnt dobogni...

- Üdvözöllek benneteket, Cullen-klán! A nevem Isabella Marie Volturi, ő pedig itt a lányom – lépett mellém Ness, aki szintén biccentet – Renesmee Carlie  Volturi.

- Látva érdeklődő tekinteteket, úgy látom, magyarázatra szorul ez a helyzet! – mosolygott sejtelmesen Aro.

Carlisle lépett elő, aki még mindig hitetlenkedve figyelt engem, és jobb karomat ölelő leányomat. Semmit sem változott. Még most is melegséget vélek felfedezni szemében, ahogy rám néz, és mintha meg is hatódott volna… Hát persze, hiszen azt hitték, már rég a föld alatt vagyok, erre itt állok teljes pompámban, olyan fiatalon, ahogy utoljára láttak, annyi különbséggel, hogy szívem már megszűnt dobogni. Miután végig mért, szemembe nézett, de el is kapta tekintetét, mikor találkozott kemény, felsőbbrendű tekintetemmel. Őszintén megvallva, nagyon is hiányoztak nekem és sokat gondoltam rájuk, de ők ezt most nem tudhatták meg. Egyszerűen azért, mert dühös voltam rájuk. Carlisle most Aro-ra nézett.

-          -  Nem hittük volna, hogy bővült a családod, Aro. Azt meg főleg nem, hogy ily kedves arcot fogunk az oldaladon látni – mondta diplomatikusan.

-          - Hát igen – kezdte apám és ahogy arcára néztem, láttam, gúnyt akar űzni Cullenékkel – tudjátok szegény kislány sírva, megtörten jött el hozzánk, s segítségünket kérte, mert azok, akiket szeretett, csúnyán hátba szúrva elhagyták védtelent, egy embernek túl hatalmas teherrel együtt.

Ebben a pillanatban Edward megremegett, és indulni készült, hogy széttépje apámat dühében. Aro csak elmosolyodott, tudva, ezt én úgy sem hagyom. Hirtelen apám előtt teremtem, s pajzsom segítségével lebilincseltem Edwardot, hogy meg se tudjon mozdulni. Edward először megrémülve, majd meglepetten nézett rám, így találkozhatott dühös tekintetemmel, minek hatására lehajtotta fejét megadóan.

-        -   Carlisle! Figyelmeztesd a fiad, hogy fékezze magát, különben széttépem! – szinte suttogtam a szavakat, mégis hangom kemény volt, s hideg, amitől mindjükön remegés futott végig.

-          - Elnézéseteket kérjük, de teljesen meglepett minket, hogy téged itt látunk, hisz mind azt hittük…

-         -  Hogy meghaltam… bizonyos szempontból meg is! – szóltam közbe. Miután láttam, hogy Edward valamennyire megnyugszik, elengedtem, s apám mellé léptem ismét. Renesmee remegve bújt hozzám, én pedig megöleltem, miközben le sem vettem szemem Cullenékről. – Nincs semmi baj, kedvesem. – suttogtam Nessienek, mert éreztem, hihetetlenül meg van rémülve. Ekkor Aro folytatta, amit elkezdett.

-          - Szóval, miután Bella hozzánk fordult segítségért, gondját viseltük, míg el nem jött az idő, hogy hozzánk hasonlóvá tegyük. Ez már 96 éve történt. Azóta sajátomként neveltem. Bár az embervér ivással voltak gondok, elég makacs kislány volt, de mára ő a legtökéletesebb katonám a gárdában! Ő az én büszkeségem. Néha még nálam is vérszomjasabb. – kuncogott, én pedig csak megforgattam a szemem, majd vállára tettem kezem, mire Aro megsimogatta.

Miután visszahúztam kezem, Caius lépett mellém, s érezve még mindig lángoló dühömet, olyat tett, amit soha sem mások előtt, mióta ismerem. Megfogta kezem, s magához húzott, csitítólag, s én nem tudtam megállni, hogy ne bújjak ölelő karjaiba, persze féloldalasan, hisz Renesmee a másik oldalamat ölelte. 

Felnéztem a legfiatalabb testvérre az uralkodók között, s meglepetésemre Caius egy apró csókot lehelt ajkaimra. Nem mutattam meglepettségem, de belülről igenis meglepődtem. Sosem voltak tiszták kettőnk közt az érzelmek, de azt mindketten éreztük, hogy jóval több van köztünk, mint barátság… Caius volt, aki a legtöbbet segített nekem Aro után, ő tanított meg harcolni, használni a képességem. Mindig rengeteg időt töltöttünk együtt. Renesmee is imádta őt, s Caius is sajátjaként szerette.

Caius nem mozdult mellőlem, akkor sem, mikor már lenyugodtam. Renesmee elengedte karom, s Caius másik oldalára ment, s hozzá bújt. Caius készségesen karolta át, majd egy apró csókot nyomott lányom homlokára.

Éreztem, Edward ismét megremegett, főleg, mikor ránéztem, s láttam, tekintete Caius kezén állapodott meg, amivel ölelt magához. Erre csak egy fintor volt a válaszom, mire ezt Edward észrevette, s földe fúrta tekintetét.

-         -  Ritkán tiszteltek meg jelenlétetekkel. Mondjátok, mit akartok, aztán távozzatok. Így is épp eléggé felzaklattátok a családunk – csattant Caius hangja.

Carlisle összeszedte gondolatait, majd mereven Arora nézett.

-          - Nem kerestünk volna fel, ha nem lenne komoly a helyzet! Egy három-fős nomád – klán a mi területünkön portyázik, és nem csak nyilvános jeleket hagynak maguk után az áldozatok körül, de gyermekeket változtatnak át. Fegyelmezetlenek, és veszélyt jelentenek mindenkire!

Erre a mondatra nekem, Caiusnak, Aronak, Marcusnak és még Renesmeenek is megremegett a teste. Halhatatlan gyermekeket hoznak létre? Ez nem csak kegyetlen, de a lebukásunkkal fenyeget. Az átváltozott gyermekek csodálatosak voltak, de tudásuk és viselkedésük megrekedt abban a korban, amikor megharapták őket. Egy hiszti miatt akár falvak pusztultak el. A Volturi megtiltotta a hallhatatlan gyermekek létrehozását. Éreztem, ahogy Aro egyre dühösebb. Felállt trónjáról, lassan Cralisle-hoz lépett, aki már emelte is kezét, mire Aro megfogta. Pár másodperc után hátra hőkölve engedte el Carlisle kezét.

-          - Hogy lehet valaki ennyire esztelen? – horkant Aro. Egyenes rám nézett, s rögtön tudtam, amit most tenni fog, nagyon meg fogom bánni. – Isabella! Azonnal csomagolj! Velük mész! Rád bízom a nomádok helyrerakását!

-          - De… atyám… - folytattam volna, de felemelte kezét, hogy hallgassak. Éreztem magamon Renesmee aggódó tekintetét, s Caius is megszorította karom.

-          - Testvérem! Küldjünk mást Bella helyett, hisz ő…

-         -  Nem vitatkozom! Isabella megy és kész. Ő a legjobb és a legerősebb a gárdában.

Megremegtem. Nem akartam. Lányomra meredtem, aki aggódóan bújt karomba. Hirtelen megkeményedett testtartása, s határozottan Aro elé állt.

-          - Nagyapám! Szeretnék anyámmal tartani, ho…

-         -  Azt már nem, te itt maradsz! – vettem komolyra a hangot. Még csak azt kéne, hogy velem jöjjön Cullenékhez. Ekkor Aro rám meredt, majd mosolyra húzta száját. Renesmeehez lépett, megcsókolta lányom homlokát.

-          - Természetesen édesanyáddal mehetsz, kis unokám. – mondta, majd rám nézett, Nessievel együtt. – Itt az ideje, hogy képezd a lányod. Lassan eléri ő is a századik életévét. Nem kislány már. Tanítsd hát! És különben is… sosem hagyná, hogy nélküle menj. – Megadóan sóhajtottam. Vajon mi lesz ebből?