A nap hajnali gyenge sugarai figyelmeztettek arra, hogy
letegyem a könyvet, amit olvastam. Felálltam az ágy mellett, szemrebbenés
nélkül ott teremtem az ablaknál és élveztem, ahogy a nap sugarai megcsillannak
bőrömön. Ebben a pillanatban rám tőrt a majd száz évnyi emlék, eddigi életemet
kísérő emlékei… Halk kopogás hozott vissza a jelenbe.
- - Anya! Bejöhetek? – kérdezte számomra oly édes
és sokat jelentő hang, mire elmosolyodtam. Hiába múlt már majdnem száz éves, még
mindig csengett hangjában a gyermeki lélek.
- - Gyere csak, Renesmee, nyugodtan! – amint
nyílt az ajtó, drága gyermekem már nyakamba is ugrott, amit én egy hatalmas
mosollyal nyugtáztam és viszonoztam az ölelést. Lassan hátráltam egy kicsit, de
csak annyira, hogy szemébe tudjak nézni. Megsimogattam arcát és kénytelenül is
arra gondoltam, mennyire hasonlít az apjára, akiről ő azt sem tudta, kicsoda,
és soha nem is árultam el neki. Szemében halványan bujkált a vörös árnyalat,
amit az embervérnek köszönhetett, bár szeme még így sem volt olyan vörös, mint
az én szemeim – Mit szeretnél életem?
- - Nagyapi keres minket, azt mondta, rettentően
sürgős… - láttam rajta, hogy valamit nem mondd el.
- - Mi a baj életem?
- - Öhm… kissé aggódom, Nagyapi arcán izgatottság
látszódott, de nem a jó-féle. – Nézett el gondolkodóan a szoba egyik sarkában.
Éreztem, hogy amit látott, nagyon felzaklathatta. Mikor ránéztem,
rámosolyogtam.
- - Nyugodj meg életem! Nem lesz semmi baj! –
erre a kijelentésemre elmosolyodott, majd kezét az arcomra tette és gondolatain
keresztül mondta ki azt a szót, amitől mindig embernek éreztem magam – Én is
szeretlek, Nessie! Na de azt hiszem akkor ideje indulnunk, ha nagyapád ezt
kérte!
Mikor az ajtó felé indultam, kislányom mellettem termett,
és belém karolt. Így hagytuk el szobámat, és elindultunk a hosszú folyosón, a
trónterem felé. Aki szembe jött velünk, mind fejet hajtott, kifejezve, hogy mi
feljebb állunk hatalmilag, mint ők.
Még el sem értük a félutat, mikor ledermedtem, de épp
csak annyi időre, hogy Renesmee ezt fel sem fogta. Tudtam, hogy bekövetkezett
az, amitől 100 évig óvni próbáltam lányomat, és hogy őszinte legyek, saját
magamat is. Nem akartam elhinni… Miért pont most? Sosem jöttek ide. Miért most
kellett? Össze kell szednem magam. Nem mutathatok semmilyen jelet, főleg nem
leányom előtt. Míg a trónterem ajtajához értünk, már tudtam, hogy mindenki itt
van, akitől tartottam. Mind a heten itt vannak, és azt sem tudják, hogy a
következő percekben mennyire meg fognak lepődni.
Az ajtó előtt megálltam, mire Renesmee furán nézett rám.
- - Mi a baj, anya? – nézett rám aggódóan. Én
egyszerűen nem tudtam megszólalni. Hallottam bentről a régről ismert hangokat,
és rengeteg emlék tolódott agyamban. Vegyes érzelmek vették át rajtam a
hatalmat. Muszáj megnyugodnom. Vettem egy mély levegőt.
- - Kincsem, akik bent vannak, régi ismerőseim.
Vegyes érzelmeim vannak velük kapcsolatban, és nyugtalanít, hogy most itt
vannak. Figyelj rám, Nessie! Maradj végig mellettem, és csak akkor szólalj meg,
ha nagyon muszáj! Nem szabad semmi meggondolatlanságot tennünk. Értetted? –
nyomatékosítottam szavaimat, és kissé megszorítottam karját, mire ő
határozottan bólintott. Kislányos arca ebben a pillanatban komollyá vált,
vetekedett egy komoly, több száz éves bölcs vámpír kinézetével. Én is erőt, és
határozottságot merítettem magamból.
Az ajtó kinyílt előttünk, mi pedig beléptünk a
trónteremben. Éreztem, ahogy megfagy a levegő a teremben. Szemben velünk
édesapám, és testvérei foglaltak helyet, trónszékeikben. A teremben tartózkodó
testőrök, mind térdre ereszkedtek jöttünkre. A terem baloldalán pedig ott
álltak ők. Akiktől eddig védtem a lányom. Mikor végignéztem rajtuk, mindenki
arcán mérhetetlen meglepettség volt. Vörös szemeim találkoztak egy bizonyos
aranybarna szempárral, akinek tulajdonosa talán a többieknél is jobban meg volt
lepődve, s szemében értetlenség bujkált.
Elkaptam tekintetem, és édesapámra néztem, aki minket
nézett és mosolygott ránk.
- - Áhh… Isabella, kislányom! Míly nagy öröm,
hogy ilyen gyorsan csatlakoztál hozzánk. – mondta, de mikor kimondta a
„kislányom” szót, halk morajlás hallatszott a „vendégek” irányából. Mikor apám
elé értem, meghajoltunk lányommal.
- - Édesapám! – mondtam köszöntés képp. Mire
feleszméltem, Renesmee már nagyapja ölében ült.
- - Aro nagyapi! – mondta boldogan, és megölelte
Arot. Én ezt csak egy mosollyal tudtam nyugtázni, majd apám mellé álltam, Nessie is követte példámat, és a vendégek felé fordultunk. Aro cinikusan nézett
rám.
- - Na de Bells, kislányom! Ne légy illetlen, nem
erre tanítottalak száz év alatt, köszöntsd vendégeinket! – mikor kimondta a
számot, még nagyobb meglepettséget véltem felfedezni a vegetáriánusok szemében.
Sóhajtva előrébb léptem egy lépést, majd fejbiccentéssel fejeztem ki
üdvözletemet.
- - Üdvözöllek benneteket, Cullen-klán! A nevem
Isabella Marie Volturi, ő pedig itt a lányom – lépett mellém Renesmee, aki
szintén biccentett – Renesmee Carlie Volturi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése