0. fejezet: Ha jönni látlak

" Ha jönni látlak, elhomályosul szemem előtt minden és tűz fut végig testemen. És a hangod zenéje csaknem alélttá tesz, és éget és borzongat, mintha jégdarabbal érintenének. és remegés fut végig tagjaimon és siketítő zsongás zeng és bong fülemben, és nem tudom olyankor, hogy mitévő legyek. És könnyek gyűlnek szemembe, de mégis kacagni szeretnék örömömben, és ha beszélni próbálok, reszket a hangom, és valami görcsösen összeszorítja a torkomat, hogy nem bírok lélegezni, s a kín összefacsarja a szívemet. És hogy mit érzek még, nem tudom elmondani mind, de azt tudom, hogy mikor velem vagy, az az élet, s mikor elhagysz, az a halál... A legnagyobb félelmem igazolódott be azon az estén... meghaltam."

Épp hogy haza értünk Esme szigetéről az esküvő után, megfordult a világ. Edward valamiért eltávolodott tőlem. Nem értettem. Minden rendben zajlott a nászút alatt, semmi baleset, semmi betegség, csak boldogság. Mégis.. Talán elrontottam valamivel? Mondhattam, vagy tettem valami rosszat, amivel Edwárdot megbántottam?

Charlie egy nagy öleléssel fogadott, mikor kiszálltam a háza előtt az autóból. Bementünk a házba, majd elmeséltem neki a nászút részleteit, mit láttunk, merre jártunk, satöbbi.

-          - Charlie!

-          - Igen, Bella?

-          - Pár napig még itt leszek nálad, mert Edwárdnak és a többieknek sürgős dolguk akadt, de én nem akartam menni velük. – hazudtam, mivel nagyon is velük akartam menni, de Edward nem hagyta. – Remélem nem gond.

-         - Dehogy gond! Bármikor szívesen látlak, hisz a lányom vagy! – mosolygott kedvesen Charlie.

Még pár órát beszélgettünk, mikor egy kisebb fájdalmat éreztem az alhasamban, ezért inkább felmentem lefeküdni. Mikor beértem a szobámba, ledermedtem. Lassan becsuktam az ajtót magam mögött úgy, hogy közben nem vettem le a tekintetem a látványról, ami fogadott. A bőröndjeim. Lassan léptem feléjük, majd az egyiket kinyitva láttam, hogy a ruháim vannak benne. Hisztérikusan nyitottam ki az összeset, mire rájöttem, minden egyes holmim itt van. Megpillantottam egy kis fehér borítékot az asztalomon, amire az én nevem volt ráírva, méghozzá Edward keze írásával. Bárhol felismertem volna az írását. Lassan, remegő kezekkel nyitottam ki a borítékot, amiben egy nekem címzett levél volt. Széthajtottam és olvasni kezdtem.

„Kedves Bella!

Sajnálom, hogy így kell megtudnod, és sajnálom, hogy így kell elválnunk egymástól, de nincs más választásom. Nem lehetünk együtt, soha többé. Nem mondhatom el az okát, de bízz bennem, ha most együtt maradnánk, életed legveszélyesebb történéseibe csöppennél.

Hidd el, nekem sem egyszerű, de el kell fogadnod. Ne keress minket többé.

Elhagyjuk Froks-ot.

Hihetetlenül sajnálom, hogy többet nem árulhatok el. Kérlek, éld tovább az életed, és vigyázz magadra. Kérlek! Ne csinálj semmilyen ostobaságot!

Hiányozni fogsz!

Szeretettel:     Edward

Ui.: A házasságunkat semmissé tettem, hogy biztonságban légy. Isabella Swan! Vigyázz magadra.”

Kihullott a levél a kezemből és csak álltam ott egy helyben, nem tudtam megmozdulni. Kérdések százai csapták fel fejüket bennem. Nem értettem.

Elmémet ismét egy hatalmas nyomás a hasamban hozta vissza a valóságba, és én fájdalmamban összerogytam az ágyam előtt. Sírtam.. Zokogtam, de nem a nyomás miatt, hanem az elhagyás miatt. Hallottam, ahogy a mellkasomban szívem apró és összerakhatatlan darabokra hullik szét.

Hát ennyi lenne? Eddig tartott a boldogságom? Úgy látszik, igen. Megsemmisültem. Nem éreztem az időt, csak a hatalmas fájdalmat, ami szénné égette a lelkem. Elhagyott.. Egyedül maradtam.